Az ember nem tudja elkerülni azt az érzést, hogy a politikai elit, amely Joe Biden győzelmére tett, ma már szívesen fényképezkedne Donald Trumppal is, ha valaki meghívta volna őket az inaugurációra.
Ha nemrég követte a híreket, könnyen lehet, hogy úgy érezte, mintha egy amerikai mese modern változatába csöppent volna. A herceg azonban ezúttal nem csókkal ébresztette fel Csipkerózsikát, hanem washingtoni rendeletek aláírásával.
Amikor azonban ránézett az egész inaugurációs hangulatra, olyan érzése lehetett, mintha a Száz év magány regény szereplői érkeztek volna, akik mosolyogtak, tapsoltak, mintha annak örülnének, hogy hosszú idő után ismét süt a nap.
KSČ Európai pártkongresszusok
A rendeletek tartalma olyan témák voltak, amelyekről ha valaki még egy nappal korábban szólt volna, Európa jó társaságaiban szélsőjobboldalinak és persona non grata-nak bélyegezték volna.
Ahelyett azonban, hogy az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen embargót hirdetett volna az Egyesült Államok ellen – ahol immár csak két nem létezik, férfi és nő, ahol nyíltan kimondják, hogy a háborút akkor is be kell fejezni, ha Ukrajna még nem győzte le Oroszországot, és ahol a Zöld Megállapodást (Green Deal) leseperték az asztalról – davosi felszólalásban éppen az Egyesült Államokat nevezte a legerősebb szövetségesnek.
Az ember nem tudja elhessegetni azt az érzést, hogy a politikai elit, amely Joe Biden győzelmére tett, ma már Donald Trumppal is szívesen fényképezkedne, ha valaki meghívta volna őket az inaugurációra.
Nem, én nem ünneplek és nem is szomorkodom. Csak megállapítom, hogy az európai politika megmutatta: nincsenek szilárd elvei. Ma, amikor az Európai Únió képviselőinek meg kellett volna mutatniuk, mennyire rendíthetetlenek azokban az értékekben, amelyeket a legfontosabb kulturális és alapvető elveknek neveztek, pontosan ezeket az értékeket söpörték félre egy pillanat alatt.
Az európai vezetők nem akarnak harcolni, csak ott akarnak maradni abban a teremben, ahol meg van terítve – még akkor is, ha csak nézhetik, ahogy az erősek ebédelnek. Engem azonban leginkább az zavar, hogy tíz év ideológiai harc alatt az európai ipar tönkrement: vannak ágazatok, amelyek megszűntek, vagy éppen most szűnnek meg.
Az embereket erős médiakampánnyal hitették el arról, hogy a gender-téma sokkal fontosabb, mint az ipar állapota. Ma ezek az emberek elveszítik munkahelyüket, miközben azok, akik szavazataikkal, állásfoglalásaikkal vagy döntéseikkel ezt előidézték, soha nem fognak felelősséget viselni.
Mi mindannyian, akik évek óta próbáljuk megállítani az ipar összeomlását, soha nem kapunk valódi meghallgatást – csak osztályellenségnek bélyegeztek bennünket. Éppen mi maradtunk itt a gondokkal, a kényszerekkel és a felelőséggel, mert nem egy olyan birodalom lakói vagyunk, ahol éppen most ébredt fel Csipkerózsika.